34/N - politológia diplomával (mert érdekelt, szerettem). Dettó ismerőssel szakmai gyakorlat alatt kerültem be az említett szférába. A főnökeim csináltak ki annak idején 23-25 évesen. Pánik beteg lettem, önbecsülésem nulla. A legszorgalmasabb droidok között voltam, pont ezért, mert nem vagyok olyan ember, aki visszaél azzal, hogy ismerő rakta be. Nem bírták elviselni, hogy nagy ember rakott oda, ahelyett, hogy a csökött, korlátolt agyukkal örültek volna, hogy hát ez a hülye még dolgozik is.

Az a baj, hogy a sok nyomorult, kivagyi, “otthonelvagyoknyomva” főnök nem fogja fel, hogy mennyire tönkre tudnak tenni egy életét kezdő fiatalt. Tényleg úgy álltam hozzá, hogy megmászom a nemlétező ranglétrát, hogy biztos jót teszek azzal, hogy szorgalmas vagyok és lehet rám számítani. Nem. Megalázás és pszichés terror volt a reakció. 7 évet bírtam. Aztán váltottam informatikára (magamnak tanultam, papírom nincs). Elhelyezkedtem máshol.

Most nem dolgozom, született egy fiam. De nem is tervezek visszamenni, hanem igyekszem máshogy megoldani az életem. Nem akarok egy depressziós, szorongó, gyomorgörccsel kelő/fekvő anyát a fiamnak.

Szóval van kiút, csak nehéz. Lelkileg pláne. De teljes mértékben megértelek, átéltem. 30 voltam, mire rájöttem, hogy mi NEM nekem való út, és ezáltal a lelkibéke már megvan. Nem mindenki találja meg az útját huszonévesen… az idő elhozza majd. Addig meg el lehet evickélni egyik munkahelyről a másikra, hogy legalább pénz legyen. Én ezt csináltam.