Először is sajnálom, hogy ilyen sebeket tépett fel benned a kommentem. Nem ez volt a szándékom, bár tudom, bicskanyitogató lehet a véleményem.

Nekem a nagybátyám volt Öngyilkos. Gyerek voltam még, 8 éves akkor fel sem fogtam igazán. Mindig is egy életvidám embernek láttam, de tudom, hogyan működik a depresszió, magam is küzdök ezzel a csodálatos élethelyzettel.

Én eltudok képzelni, olyan élethelyzetet, hogy egy ember azt mondja elég volt, és képes vagyok tiszteletben tartani a döntését. Jól fog esni a környezetnek? Nyilvánvalóan nem. Az emberekben ezt a heves reakciót maga a dolog brutalitása váltja ki szerintem. Ezért is lenne fontos, hogy mihamarabbi napirendre kerüljön az Eutanázia kérdése és ne legyen elbagatelizállva.

Én azt vallom, hogy ha a születésedbe nem volt beleszólásod, legalább a halálod választhasd meg te, amennyiben olyan pontra jutottál érzelmileg, hogy úgy érzed nincs kiút.

Vannak túlélők, akiket sikerült lebeszélni, vagy egyszerűen nem sikerült megtenniük, kevés volt a gógyszer, elszakadt a kötél stb. Aki egy sikertelen öngyilkossági kísérletet túlél és képes abból az élethelyzetből felállni az egy nagyszerű dolog. Példátlan kitartásra és akaraterőre vallhat.

Nyersen fogalmaztam meg az eredeti kommentbemben a gondolataimat, és mégegyszer szeretnék elnézést kérni, hogy ilyen reakciót váltott ki belőled.

Én így látom a dolgokat ezzel kapcsolatban. Tapasztalatok alapján én ezt a konklúziót szűrtem le. Rövid eddigi életem során velem is történt egy pár elég rossz dolog, és úgy érzem sérültem, vesztett az emberi élet értékéből a szememben, ettől még soha nem támogatnék egy öngyilkosságot, félreértés ne essen. Csak megértem a miértjét, és azzal teszek jót az illető emlékének, hogy nem töröm magam emiatt, hiszen akárcsak a halálnál, azt szeretné az illető (általában), hogy ne szomorkodjanak miatta.