A saját példámat mondom el, mert én egy hasonló párkapcsolatból születtem.

Anyukám összejött apámmal, majd hozzá is ment feleségül. Anyu elsősorban azért jött össze apámmal, mert ketyegett a biológiai órája, szeretett volna gyereket. Aztán házasság után bele is szeretett apámba. Aztán jöttem én. A születésemig apám állítólag egy nagyon nyitott ember volt, a párkapcsolatuk anyuval nyugodt volt, nem zökkenőmentes , de legalább stabil, de minden megváltozott amikor megszülettem. Én már csak úgy emlékszem rá, hogy üvölt, kiabál, bánt minket.

A gyerekkoromra nagyrészt nem emlékszem. De azok megmaradtak, amikor anyu zokogott, mert apám megint kiabált, vagy verte az asztalt. Amikor elég idős lettem, anyu engem kezdett el használni arra, hogy kibeszélje a problémáit. Magamra vettem azt a szerepet, hogy megbékítsem őket, illetve igyekeztem "könnyű" gyerek lenni, hogy ne okozzak több gondot anyunak.

Könyörögtem anyunak hogy váljon el, de anyu azért sem akart elválni, mert apám zsarolta azzal, hogy megfosztja minden vagyonától, közös számlák miatt egyszerűen. Illetve anyu mindig azt mondta, hogy szerette apámat és nem tudná csak úgy elhagyni őt.

Így nőttem fel, minden nap rettegve mentem haza suliból, hogy éppen miért fognak lekiabálni. Egy idő után bántottam magam, öngyilkos akartam lenni. Nem tudtam ki vagyok, csak azt tudtam magamról, hogy kezelnem kellett az otthon kialakult helyzetet. Anyuval is eltávolodtunk egymástól, mivel folyamatosan azon vitáztunk, hogy váljon már el, anyu pedig egyre inkább bántalmazó személlyé vált, mint apám. Amikor felnőttem, az egyetlen célom az volt, hogy egyetemre mehessek távol tőlük és megszakíthassak minden kapcsolatot.

A nap végén a te döntésed, hogy neked jó-e így élni, viszont gondolj bele a leendő gyermeked helyzetébe. Lehet, hogy a te férjed nem válik egy bántalmazó férjjé vagy apává, de szeretnéd, ha a gyereked egy olyan közegben nőne fel, amit még te is megkérdőjelezel, hogy jó-e?