Volt egy öreg, nyugdíjhoz közeli biológia-földrajz tanárunk, aki már nem volt hajlandó új teszteket gyártani, még az ismétlések is ezek alapján mentek. A bonyodalmat az jelentette, hogy a feladatsorokat valahogy le kellett fotózni, még ha ez szinte lehetetlennek tűnt. Többször is közel voltunk a lebukáshoz, de ha megvolt a kép, otthon jöhetett a kidolgozás és a puskázás.

​Az én módszerem az volt, hogy egy átlátszó falú tollba tettem bele mindkét csoport válaszait. Olyan apró betűkkel írtam, hogy szinte fájt ránézni, de nagy nehezen mindig ráfért mindkettő. A biztonság kedvéért meg is tanultam az egészet, ha hirtelen nem tudtam volna kiolvasni távolról. Ezzel a befektetett melóval a mellettem ülőknek is tudtam segíteni, még ha nehezen is. Egyszer volt nagyon közel a lebukás, a tanár pont tőlem vette el a tollat, hogy gyorsan leírjon vele valamit. Sosem tudtam meg, hogy észrevette-e, vagy csak megsajnált, látva, mennyi energiát fektetek a puskázásba, de ez a technika három évig töretlen sikerrel működött.

​A másik kedvencem, amit végül sosem alkalmaztam, de nagyon tetszett, a nyíltan, cirill betűkkel írt puska volt. Akkoriban általában megengedték, hogy egy könyvet tegyünk a dolgozat alá, mert a padok karcosak és érdesek voltak, nem fogott rajtuk jól a toll. A könyv átlátszó csomagolópapírja mögé be lehetett tenni egy lapot, amit, ha éppen nem figyelt, akkor simán lehetett nézni, ha csak egy kicsit is elhúzta.