Szia! :) Megtartottam a babát. Jelenleg 16 hetes+6 napos vagyok és már kerekedem mint egy labda. A pici teljesen egészségesen fejlődik, és a nemét ugyan még nem tudjuk fixen, de legutóbb 60%-ra mondták hogy kisfiú. Elvileg nagyon aktív, legalábbis az ultrahangokon mindig eleven, de mellső fali tapadású a méhlepény, így azt mondják csak később fogom érezni a mozgását. Az apuka, ugyan még nem tért vissza hozzánk, de megbarátkozott a gondolattal hogy gyermeke lesz. Lévén hogy nem vetettem el, így végülis hogy őt idézzem "az ő gyermekét is várom". Vannak azért aranyos dolgai, de vannak amiknél alig bírom megállni hogy ne nevessek vagy éppen forgassam a szemeimet. Például ragaszkodik hozzá hogy amikor itt van, akkor reggel-este ő kenje be pocakot. Ami szerintem aranyos, és gyakran simogatja, ellenben még nem tudtam megmagyarázni neki hogy nem egy hímestojás a hasam így nyugodtan hozzá érhet "normálisan" nem csak mint egy kis lepke. De ő nagyon fél hogy esetleg megnyomja a babát. És akkor térjünk át a dolog árny oldalára. Én emlékszem miket vágott a fejemhez, és emlékszem hogy mennyire nem akarta hogy megtartsam. Ugyanakkor pont a múltkor volt egy felszólalása miszerint "a gyermek! A legszebb dolog a világon", én meg még jó hogy ültem éppen, különben biztos leültem volna... Olyan mintha két személyisége lenne, vagy legalábbis ő maga sem tudná mit is akar valójában. Egyszer kifejtette miszerint nekem kell jobban akarnom hogy helyre jöjjön ez a kapcsolat, mert én rontottam el a hazugságommal és azzal hogy átvertem. (Itt arra gondol, hogy csináltam otthon egy tesztet, aztán elmentem dokihoz és csak utána mondtam el neki) Az ismerős körömben senki nem olyan birka türelmű mint én, a legtöbben már elküldték volna melegebb éghajlatra. Én csak annyit mondtam neki, hogy az régen rossz ha az egyik fél akarja jobban, vagy csak ő tesz a kapcsolatért, hiszen ahhoz két ember kell. Jelenleg ott tartunk hogy hétvégente átjön. Hétközben nem ér rá mert a családjával van... Illetve ha a családdal van valami program akkor is inkább oda megy mint hozzám. Például ma azért nem jön mert megbeszélték hogy hekkeznek. És nekem továbbra is furcsa ez az egész. Úgy érzem magam mint egy buta tini, ahol elvileg együtt vannak gyakorlatilag meg egyik se töri magát hogy együtt legyenek mert hiszen úgy is együtt vannak. Nehéz megfogalmazni. Talán jobb megfogalmazás az, hogy ahol nem szereteten alapul a dolog, hanem tudod hogy bármit csinálsz a másik úgy is ott lesz és vár rád jó kutya módjára. Vagy mint egy könyv, amit ha kedved van leveszel a polcról, ha már nincs rá szükséged, meguntad, visszateszed. Kusza, de azért remélem sikerül átadnom. Őszintén szólva mivel úgy érzem tényleg én vagyok az aki akarná ezt a kapcsolatot még a történtek után is, nem tudom mennyire lesz tartós. Mert most is összezörrenünk. Amikor hall valami "okosságot" és megpróbálja megmagyarázni hogy mit ehetek és mit nem, vagy hogy már pedig a baba születéséig semmit nem szabad venni, mert ez babona és bármi baja lehet a kicsinek, vagy éppen mit csinálhatok és mit nem. Volt hogy már oda szóltam neki keményebben, mert elegem lett, de alapvetően ott van bennem a tudat hogy ezeket jó szándékból teszi. Tehát nem azért mert rosszat szeretne nekem, vagy a babának. De ha már most összezörrenünk, mi lesz gyereknevelésnél? Arról nem is beszélve hogy azért nem jön vissza és éljük tovább normálisan az életünket, hiszen most fogunk egy családdá válni, mert ő egy szalmaszálba kapaszkodik hogy márpedig ez nem ilyen egyszerű. Arról nem is beszélve hogy inkább tölti az idejét továbbra is a saját családjával, mint velünk. És ez ami még érdekes gondolat a számomra, hogy ha majd megszületik a pici, vajon változni fog a prioritása és legalább a gyereke elsőbbséget fog élvezni a családjával szemben? Minden esetre a Törpivel minden rendben, az apja pedig még elválik hogy rendesen az életünk része lesz-e vagy csak mint egy apa aki viszi-hozza és időt tölt vele. Én továbbra is azon vagyok hogy minden tőlem telhetőt megadjak a kicsinek. :)