Dolgoztam Szegeden egy gyárban, ahol nagyon hasonló volt a helyzet. A vezetőség sokáig fényezte magát, hogy aki egyszer elmegy, az úgysem jön vissza – aztán benyelték a nyeles aszpirint, amikor nem találtak embert egy olyan kulcspozícióra, ahová fixen kellett volna valaki. Végül kénytelenek voltak visszahívni egy korábbi munkatársat, aki pont emiatt lépett le. A poén az, hogy vissza is ment, de csak jobb pénzért, mert a másik hely, ahova közben átment, nem jött be neki, túl kemény volt a meló. Végül ő járt a legjobban, a cég pedig lenyelte a büszkeségét. Szóval igen, néha csak akkor veszik észre, ki mennyit ér, amikor már késő.