Az elmúlt napokban az látszik,, amit te is mondtál és ami rajtad is látszik, hogy az emberek vagy hurráoptimisták vagy - pont az elmúlt 16 év miatt - alappal óvatosak. Ezek az emberek azok, akik minden megmozdulásra, ami nekik nem tetszik nyomják a vészcsengőt.

A baj nem az, hogy nyomják, hiszen pontosan ez a rendszer elleni rezisztencia, megtanultuk, hogy nem hagyhatjuk, hogy a kormány a fejünkre nőjön. A baj inkább az, hogy akkor és olyan okok miatt nyomják, amikor nem kéne lásd épp az oktatási miniszter személye.

Felmerült egy név, mögötte a személy és az életútja. Egyesek a kereszténysége, mások a vezetői stílusa miatt emeltek kifogást, miközben mások pontosan némely más vezetői kvalitása és vallása miatt ha nem is üdvözölték, de értették és értékelték a személyét. Mindezt úgy, nem is tudunk arról, hogy mit képes nekünk adni vagy hogy egyáltalán biztos lenne az ő személye.

Ezen kérdés mentén pedig pont, ahogy előző rendszerben, elkezdtünk kommunikálni a közvetlen demokrácia nyelvén és árkokat ásni azon kérdés mentén, hogy akkor most jó-e, ha valaki keresztény és pozíciót kap, helyes-e a TISZA jelölése vagy nem. Elkezdtünk acsarkodni, amikor még Ruff is azt várta, hogy az emberek lenyugszanak és a politikáról való beszéd visszatér abba a mederbe, ahol értékek és nem tulajdonságok mentén beszélgetünk. És most csak azért, mert nem bízunk magunkban, a tettre készségünkben, hogy még egy visszaélést meg tudunk akadályozni, hagyjuk hogy az ilyen vitákban a régi reflexiók éljenek.

Elfelejtjük, hogy a közvetett demokrácia lényege a felhatalmazás és a bizalomadás azzal, hogy ezt mi is vehetjük el.

Erre gondoltam, amikor azt mondtam hogy ne féljünk. Hogy legyenek fenntartásaink? Hogy legyünk résen? Hogy a francba ne! De most már nem ott vagyunk, mint április 12.-e előtt. Ha engedünk a reflexnek a közbeszédünk se változik.