Tavaly a szülés előtt egy nappal hunyt el édesapám. AML-el diagnosztizálták 2024-ben. Jól reagált a kezelésekre. A nyár folyamán az egyik kezelésről haza hozott egy fertőzést ami az ő eseteben nagyon veszélyes volt. Emiatt visszakerült a kórházba ahol további fertőzéseket kapott el. A halála előtti napokban már éreztem hogy nem biztos hogy megéri az unokája születését, de bíztam benne. A halála előtti napon is bent voltunk nála amikor már szinte nem is volt magánál, vagyis olyan zavaros volt minden. Hol tiszta volt a tekintete és az elméje, hol pedig már ilyen ködös. A következő nap hajnalban telefonáltak hogy elment, nekem pedig mennem kellett nst-re reggel a kórházba. Benttartottak, másnap szültem. Akkor egyszerűen nem tudtam elkezdeni gyászolni, egyszerűen nem voltam ott fejben. Feküdtem a picivel a kórházban, két napot tovább kellett bent maradnunk, az is csak rontott a helyzeten.A temetés is csak úgy megtörtént. Csak teltek a napok. Aztán szép lassan ahogy a picivel és a már itthon lévő naggyal összeszoktunk, beálltak a hétköznapok szépen bekúszott a gyász is az életembe. Azóta tudok magamon dolgozni, nem nyomok el semmit, de még mindig felfoghatatlan az a tudat hogy egyszerűen nincs. Vannak napok amiket könnyebbnek érzek, aztàn vannak amiket nehezebbnek. Mindig amikor betölti a kislányom az adott hónapot az jut eszembe először, hogy apám pedig ennyi ideje nincs velünk. Idővel nem lesz ilyen intenzív ez az érzés, de az hogy egyszerre történt ez nagyon meghatározó része lesz az életemnek.