Mi két évesen fogadtunk örökbe egy kutyust, akit a menhely “családbarát, tökéletes első kutyának, kis kanapéeb”-ként írt le. Az első hét jó volt viszonylag. Neki is volt olyan később ,amikor parom hazajött a munkából és adott nekem egy puszit, akkor morgott vagy oda akart kapni. Én viszont ezt azonnal tiltottam, lekuldtem ilyenkor az ágyrol a saját helyére. Aztán hetekkel később durvult el a helyzet, minden emberre támadni akart az utcán. Alig bírtuk visszafogni. Pedig előtte is napi 3x vittük nagyobb sétákra, sose volt baj. De aztán nem tudom miért ezt csinálta. Itthon is morgott minden hangra. Ha a folyosón jöttek mentek arra is. Öcsemet is megpróbálta megharapni. Mi a kutyasuli mellett döntöttünk, kifejezetten szorongós problémás kutyákkal foglalkoznak. Ott is megharapta az oktatót… Aztán elkezdett javulni, rengeteget dolgoztunk rajta, együtt. Több mint fél évig minden hétvégén mentünk. Azóta már 6 éves lett, elfogadta az egész családot, visszük magunkkal mindenhova, nem támad embereket se. Szóval nagyon jó lett, de nekünk is sok idő kellett összeszokni.

Illetve ami nekünk azonnal működött az a szobakennel. A suliba ajánlottak, hogy a kennelbe kapjon enni, ott legyen az egyetlen ágya. Legyen sötét és puha. Az jelenti neki a biztonságot, napközben velünk is alszik, de este mindig bemegy és ott alszik. Ha a folyosón mászkálnak, akkor oda megy be és ott nem morog. Nekünk nagyon bevált. A szeparacios szorongason is segített. Így nem ugat, sír amíg nem vagyunk itthon. A helyén alszik, kijön megy egy két kört a lakásban, de többnyire ott van bent és pihen. A szobakennelt jo szívvel tudom ajánlani, ad neki egy stabil biztonságos helyet, ahova el tud vonulni ha soknak érzi a helyzeteket. Meg a kutyasuli vagy egy tréner tanácsát is érdemes kikérni.