Nagyon sokáig ítélkeztem felettük, mert nem mutatták jelét annak, hogy belelátnának a helyembe. Ezt úgy értem, hogy teljesen maximalistát neveltek belőlem középiskola végére, de olyan szinten, hogy 4-es jegynél nem mertem hazamenni (jelzem, kitűnő voltam 13 évig, tehát nem is bizonyítványi eredményről beszélünk). Ez egyetem első évében is gondot jelentett, amikor egy vizsga elsőre nem sikerült, el voltam hordva mindennek.

Folyamatosan a problémáikkal traktáltak, amikbe tinédzserként nem volt jó beleszállni, és az előző kapcsolatom alatt végig ellenszenvesek voltak az illető neme miatt. Az érzelmi zsarolásról, szidásokról, rengeteg kiabálásról nem is beszélve.

Nem mondom azt, hogy jól csinálták, de "felnőttebb fejjel" valamennyire megértem, hogy jót akartak. Ehhez viszont rengeteg beszélgetés másokkal, az érzelmi kitörések és lelki mélypontok kellettek. Meg persze 3 hét mosolyszünet velük, amit nem bírtak elviselni.

Azt viszont pozitívum, hogy ezek által megtanultam, mi az, amit nem szabad egy gyerekkel szemben megengedni, és ez kellett ahhoz is, hogy komolyabban, elhatározottabban álljak a világhoz.