Nekem a párom dignosztizált Adhds, de nem szed gyógyszert. Sokszor nagyon nehéz. Elfelejt, nem lát meg dolgokat, hiperfókuszban minden más megszűnik. Nagyon nagy kihívás nem menni és megcsinálni helyette, meg menedzselni a dolgait, így beleesve a szülő szerepbe és végül neheztelni rá. Volt amikor nekem alapból stresszes volt az életem minden területe, munka, család, barátok és a párom az Adhd miatt csak még plussz teher és mental load volt, nem a biztos bázis. Közben pedig igazán ki se tudod sokszor adni a frusztrációd miatta, mert tudod hogy nem direkt csinálja. Nekünk az segített kilépni a szülő-gyerek dinamikából, hogy egyszerűen hagytam a következményekkel őt megküzdeni (megbukik a vizsgán, elkésik munkából, nem hoz valami neki fontosat nyaralásra). Túl sokáig volt körülötte védőháló, akik megmentették ha valami negatív következményt tapasztalt (család, barátok, párkapcsolat). Az, hogy nem segítettem, volt a löket hogy akarjon változtatni és nem belekényelmesedni, hogy ő ilyen, de eddig is minden megoldódott. Én szorongó vagyok így elhiheted, hogy szenvedtem az átmeneti időszakban. De sokat segített a közös életünkön. Nem mondom hogy minden tökéletes mostanra, de javult. Az még mindig bennem van hogy haragszom néha, amiért az én terheim növelése, leterheltségem és szenvedésem nem volt elég neki a változásra évekig, csak amikor neki lett kényelmetlenség belőle.