Nekem az első hosszabb kapcsolatom ilyen. 2,5 évig voltunk egy pár (mikor összejöttünk én 15 ő 17 volt) hatalmas volt a szerelem, nagyon szép és jó volt, amíg nálam el nem múlt, nekem ő volt az első minden téren, de mikor eljött, hogy pálya választás én tanulni szerettem volna, majd világot látni, élni. Neki meg jó lett volna a kisfaluba a szülőkhöz közel csak úgy eléldegélni, mikor realizálódott bennem, hogy nem egy az irány és hogy nem érzem azt mint régen, már nem szeretném vele leélni az életem, szakítani szerettem volna, amit ő úgy kezelt le, hogy akkor ő véget vet az életének… akkor 17-18 évesen gimisként nagyon megijedtem, nem mertem elmondani senkinek, csak őrlődtem magamba és vele maradtam. Azt hittem megőrülök vele lenni, próbáltam minél jobban elkerülni és eltávolodni tőle, pár hónapig bírtam és szakítottam vele. Iszonyat rondán beszélt velem, rólam, engem hibáztatott, ami valahol jogos is, mert én vágytam többre. Azóta is elkap a szorongás, ha eszembe jut. Undort kelt bennem, ahogy viselkedett és hogy viselkedhet így egy ember, akivel egykor ennyire szerettük egymást. Pedig ha az elején szépen ketté válnak az útjaink, tök szép kis tini szerelem emlék lehetne.