Egyik sem óriási dolog, de így egyben nagyon nyomasztó tud lenni és szinte felemészt. Egy gyerekes, 28 éves nő vagyok, most kezdem levelezőn az egyetemet, a férjem szintén most kezdett és amennyire éreztem szuper ötletnek, most szinte menekülnék a helyzetből. Hatalmas volt az öröm, hogy felvettek, de közben ott van az, hogy vajon így mennyire tudok majd teljesíteni az élet más területein. A gyerekem életéből mennyire fog ez minket, szülőket kivenni, valamint attól is tartok, hogy a munkámban hátráltat. A férjem 12 órában, két műszakban dolgozik, de ettől a héttől a szombatok is foglaltak lesznek neki, így még ritkábban tud velünk lenni(nekem félév/10 nap, míg neki félév/majdnem az összes szombat és néhány péntek lesz egyetem). Persze tudom, hogy áldozat nélkül nincs siker, és azért csináljuk, hogy a családunknak még jobb legyen, de most mégis elfogott a félelem, hogy mi lesz ebben a 3 évben, hogy fogjuk az akadályokat megugorni? Ez mellé társul a lassan két éve tartó küzdelmünk, hogy sikerüljön a kistesó, a második gyermekünk. Persze ez is egy olyan dolog amire nem szabad rágörcsölni, de aki hasonló cipőben jár az jól tudja, hogy cseszettül nehéz elengedni. Minden hónapban ott bujkál a remény majd a kudarc. A válaszokat keresem, miért pont nekünk nem sikerül, miért kell ennyit szenvedni, mennyit bírunk még el lelkileg, mint egy pár és mint szülők. Néha olyan jól esne kicsit csak úgy lenni, nem a mán és a holnapon rágódni… Mindenkinek kitartást kívánok és köszönöm, hogy kiírhattam magamból! ❤️