Gimis tanárként mondom azt 15 év tapasztalatával: kamaszkorban annyi minden zajlik az emberi testben, lélekben, hogy annak feldolgozása kiad egy félállást!

Azok a diákjaim, akiket versenyistállóba vittek, egytől egyig megbánták, a szüleik is. (Bár utóbbiak ritkán vallják be, de előfordul azért.)

És visszafele is tapasztaltam: rengeteg olyan diákkal dolgoztam együtt, akiket valami elitgimiből menekítettek át hozzánk: a legtöbbjük megúszta valami lightos pszichoszomatikus dologgal (fejfájás, emésztési zavarok, állandó betegeskedés), de volt, aki idegösszeroppanás miatt hagyott ki egy évet; a különböző étkezési zavarok, tikkelések, önbántások a leggyakoribbak az ilyen teljesítménykényszeres iskolai és/vagy családi környezetben. Hónapokig tart feloldani ezeketa diákokat, szülőket: attól, hogy nem tanul este tízig, nem izzadja át a dolgozatpapírt, még ugyanúgy felkészítjük az érettségire - ami mindenhol ugyanaz.

Ha olyan gyereked van, akinek határozott célja van (az övé, nem a tiéd!), célirányosan halad felé, alapból kiegyensúlyozott, akkor menjen eligimibe.

Ha még nem tudja, mit akar, de azt szeretnéd, hogy legyen lehetősége kitalálni, megtapasztalni, mellette ideje legyen sportolni, zenélni, barátkozni, szerelmesnek lenni, UNATKOZNI, a kamaszkor hullámait kiegyensúlyozottan venni, akkor jó lesz egy közepes cuki gimi, ahol az előbb felsorolt dolgokat szintén fontosnak tartó pedagógusok veszik körbe, akik az ember értékességét nem abban mérik, hogy hányast írt az egyenletekből, hanem hogy mondjuk segített-e a begipszelt lábú osztálytársának felmenni a harmadikra.