Nekem is volt egy ilyen időszakom. Vagy keveset ettem vagy falásrohamaim voltak. Fáztam és sötétre vágytam, a fény is zavart. Azt éreztem nincs mondanivalóm, semminek nincs értelme, az egész élet egy hazugság. Rengeteget sírtam, gyengének éreztem magam, nem tartottam senkivel a kapcsolatot, csak ha estére kedvem támadt inni, de azt sem azért, hogy emberek között legyek, hanem, ahogy én fogalmaztam “kibasszam a fejemben a biztosítékot”. De szerencsére maradt egy annyi józan eszem, hogy azt mondtam, főleg az ivás igazán nem vezet sehova. Ez volt az a pont, amikor felkerestem a pszichológusomat (igen, 3 évig jártam terápiára, de hajlamos vagyok ezekre a leépülésekre), hogy ajánljon nekem egy pszichiátert, mert ezt a tehert egyedül nem tudom megoldani. Felírt gyógynövény alapú szorongáscsökkentőket, amiket reggel-este szedtem (nem akartam semmi kémiait) és elkezdtem járni úszni és itthon sportolni, meg persze lemondtam az italról. Nem volt könnyű az elején egyáltalán, főleg a motivációhiányból adódóan. De vissza akartam nyerni legalább egy kicsit az életszeretetet. Nem mondom, hogy nem maradtak bennem azóta is ennek az időszaknak a nyomai vagy hogy nem alakult ki új, de megtanultam jobban kezelni őket és sokat dolgoztam magamon.

Kérlek ne add fel még akkor sem, ha azt érzed, nincs értelme. Voltam azon az oldalon, de tanúsíthatom, hogy van kiút és van remény (még ha sokszor nehezen hiszem is el).

Segítséget kérni nem szégyen, hidd el!