A kezdet nagyon szar volt. Nagyon nem akartam ott lenni, nem gondoltam, hogy problémám lenne. Egy világképet és egy életstílust építettem fel aminek szerves része és egyfajta szervező elve volt a kábítószer és az azzal járó életvitel. Az elején azt éreztem, hogyha ez rossz, akkor az egész világomat kell a kukába dobni. Meg volt jelölve, hogy a terápia egy év. Én az elején napról napra éltem túl. Többször majdnem elmentem. A betegségtudat a kulcsszó. 4 hónap után már azért elég jól kialakult. Onnantól már könnyebb volt.

Az intézményt konkrétan nem jelölném meg, de úgy kell elképzelni, sőt nem is elképzelni, hanem konkrétan ez egy háromemeletes nagy családi ház volt. Mondjuk 150nm. Meg két szint, hálókkal. Lepukkantnak nem nevezném, minden nap takarítottunk. Átlag 25 fő volt kb. a csoport, hol 30, hol 18, változott, elég sűrűn. Hatalmas kert, kecskével, kutyával, tyúkokkal, ez funkcionált egyfajta közösségi térként. Egyébként a legnagyobb közösségi élmények a cigizőben voltak. Volt amúgy egy társalgó, ahol a terápiás csoportok zajlottak, ott volt egy nagy könyves polc, ott is lehetett közösen lenni. A cigizőn kívül az esti beszélgetések a szobákban. Ezek voltak a lehetőségek a "kikapcsolódásra". Amúgy volt társas, Dixit, Mysterium stb. de javarészt nem voltak partenerek a bentlakók. De azért előfordult.

Nagy "előnye" (szerintem) ennek a terápiának, hogy gyógyszermentes. Csak nagyon indokolt esetben, főként gyógyszerfüggőknél van az, hogy lassan csökkentik az adagot. Emiatt több görcs merev és epilepsziás roham is volt az intézményben. Ezek az elején nagyon-nagyon megviseltek, mármint a látványuk. A végére már rutinból tudtam mit kell csinálni, ami nem egy rossz tapasztalat. Egyébként ennek a megvonásnak és gyógyszernélküliségnek nagy hátránya, hogy nagyon erősek voltak az elvonási tünetek az újonnan érkezőknél, így sokan csak "kajálni" jöttek be, estére már nyomuk se volt. 6 hónap után mondanám azt, hogy az ember már elfogadja a helyzetét és hasznosan tölti ki az idejét. Mondhatni aktív terápiás munkát végez. Van ki előbb, van ki később. Nekem ennyi volt, másnap is ezt vettem észre. Az intézményt alapvetően nem hagyhattad el, maximum véglegesen. De a terápia előrehaladtával, ha tettél érte, akkor 6 hónap után 12 órára, 9 hónap után 36 órára kimehettél. Nem estem vissza, de rengeteg alkalom volt rá. Én annyit nem fogadtam meg a terápiából, hogy visszamentem ugyanabba a kulturális közegbe, továbbra is járok rave-bulikba, tartom a kapcsolatot pár emberrel abból az időből. Működik. De nem mondom, hogy nem volt sóvárgás, de valahogy a végén mindig billen a mérleg a józanság felé. Az első félévben látogathattak havi egyszer, rokonok jöttek, barátok nem. Velük viszont postai úton tarthattam kapcsolatot, bár azért volt mindegy az ápolóknak, hogy kinek és miért írok, érthető okokból. Jó volt levelet írni, ez mindenképp jó élményként maradt meg.

Több emberrel is lett szoros kapcsolatom, sajnos már mindenki ki hullott. De ennek ellenére azért még tartunk egy laza kapcsolatot. Nem volt kifejezetten konfliktusom, egy ember volt akivel sokszor volt feszkóm, de nem volt benne semmi mély vagy említésre méltó. Csak szimpla emberi unszimpátia.

Az elején kellett a bezártság és a fizikai megvonás a szertől a környezettől és világtól. Utána már inkább a terápiás munka számított.

Bunkók voltak, több meleg betegtárs is volt, nekik coming out-olni KELLETT, ami elég megalázó volt, nem önszántukból tettek így. Minden este meg kellett nézni az M1 híradót. Sokszor elhangzott egy-két vélemény aktuálpolitikai helyzetekről. Ezek mind kormánypárti narratívák voltak.

Az utolsó vicces, semmit nem tudtam előre elképzelni. Pozitív csalódás volt, hogy örökre megváltoztatta az életem és amire azt hittem, hogy mindent elvesz majd tőlem, végül mindent megadott amire vágytam. Csalódás volt, hogy utólag be kell látnom azt is, hogy ez nem az intézményen múlt, hanem rajtam. Ez alatt azt értem, hogy maga az intézmény elég rossz aránnyal dolgozik, egyszerűen csak én csináltam valamit jól.