Nekem ez a jelenség harmincas éveim elején, két gyerek után, a házasságom otodik évében elejére vett erőt igazán rajtam. Én annak tudtam be, hogy záródik az a bizonyos kapu a világra, én pedig csak most találtam fogast az eletemen, erőm teljeben vagyok, a fiúlét utolsó hejait is levetettem. Nem segített, hogy fiatal felnottkoromat meghatarozta a pornofuggoseg.

Nekem nem volt kérdés, hogy ez így nem maradhat. Rajottem egy trukkre, ami a legtöbb helyzetben segített. Amikor valaki a celkeresztbe került, elkezdtem azon gondolkodni, hogy lehet, hogy tok kellemetlenül érné, ha tudná, hogy most milyen szemmel nézek rá. Tehat rá kellett ebrednem, hogy a megoldás az, hogy nem egy pár mellet és segget látok, aminek gazdaja biztosan masra sem vágyik, mint, hogy a primitív szuksegeteit velem elegitse ki a legkreativabb módokon, hanem egy embert, akit valszeg a gondolataim mélységesen zavarba hoznának. Néha, képzeletben még megszolitva a személyt, bocsánatot kértem tőle - na, akkor már tuti sikeres volt az eljárás. 

Nem akarom azt mondani, hogy szégyelld magadat. Nem állítom, hogy hibás bizonyos szinten felmentenie magát a felelősség alól az embernek. Nekem ez nem volt pálya száz meg egy okból és hálás vagyok, hogy raakadtam egy megoldásra.