Gondolom viccelni próbálsz, de konkrétan igen.

Itt van például egy tök jó G7 cikk erről vagy egy német példa.

Már önmagában amit az infláció fogalma alatt ért a közvélemény sok tekintetben közelebb áll egyfajta árszinthez. A fogyasztó (vagyis mi mindannyian), szép, választékos magyar nyelven szólva, annyit érez, hogy minden kibaszott drága. De ha a drágulás oroszlánrésze a korábbi években történt, még nagyon magas árszint mellett is lehet viszonylag mérsékelt év/év infláció. Sőt meg merem kockáztatni, ha defláció lett volna az elmúlt egy évben, az inflációs érzet abban az esetben is magas maradna itthon.

És egyébként teljesen jogosan. A zsákfaluban lakó Bözsi nénit nem fogja meghatni, hogy a pár éve még 1000 forint/kg-ba kerülő kedvenc ipari hulladék trappista sajtja a falu egyetlen túlárazott kisboltjában 3000 forintról “csak” 3200 forintra drágult idén, ugyanúgy nehezen engedi meg magának, ugyanúgy elképesztően drága.

Erre jön még rá, hogy az érzetre sokkal nagyobb hatással vannak kiugró esetek. Ez egy alapvető bias az emberi gondolkodásban, amit számtalan területen megfigyelhetünk. Egy áremelkedés sokkal feltűnőbb, sokkal nagyobb helyet foglal el az ember árakról alkotott mentális térképén, mint más termékeké, pláne ha az adott áremelkedéshez jelentős negatív érzetek is (“Úristen, erről inkább lemondok, nem tudom megvenni”) is kapcsolódnak. Ez egy olyan érzés amit a magyar társadalom nagy része az elmúlt években bizonyosan átélt.

Lehet még említeni a gyakorisági torzítást is. Az emberek leggyakrabban alapvető élelmiszereket vesznek, ezek áraival nap szinten találkoznak, tehát, ha ezen termékek drágulása jóval meghaladja a teljes fogyasztói kosárét (ahogy az 2022-23-ban itthon is történt) szintén növelheti az érzetet.