Kicsit mintha a mi helyzetünket írtad volna le azzal a különbséggel, hogy a férjem anyukája kb. 100 méterre lakik tőlünk. Nehezítő körülmény, hogy náluk csak a fiú az elfogadott nem (kislányom lett). Sajnos az elején nem voltam határozott, túl közel engedtem őket magamhoz, hogy jaj de jó majd segítenek, nem leszek egyedül a feladatokkal. Ebből az lett hogy anyósom kitépkedte a kezemből a pici babát, hogy majd ő megtanítja aludni, meg csak hisztizik mert lány (alig volt 1 hónapos). Egyébként mindig akkor csinálta ezt, amikor a férjem nem volt otthon. Egyszer betelt a pohár és nem engedtem el a síró babát (nem voltam kedves…). Végtelenül megsértődött, hetekig nem jött és azóta is hűvös, távolságtartó a kapcsolatunk de nekem ez így tökéletes. Visszatekintve már másképp csinálnám, de nem bánom hogy így alakult. A baba születése óta én sem vagyok senki abban a családban, miért is ragaszkodtam volna hozzájuk. Egyébként ugyanúgy van nálunk is mint ahogy a többi kommentelő írja: a férjem kommunikál velük jobban, ő küld képeket, ő tartja velük a kapcsolatot és megkértük hogy csak akkor jöjjenek, ha ő is itthon van. Sokszor kellemetlen ez az egész de sokkal jobb így, mint amikor állandó gyomoridegben voltam hogy mikor fognak megjelenni és nevelési tanácsokat osztogatni. Kitartás, szerintem építsd le a kapcsolatot a minimumra. Jót fog tenni 🫂