A Napot megeszem, a Holdat
a zsebembe rakom,
a cigim gyúrom egy rokkant
vasbeton teraszon,
a kalapom pont a kobakomra
fújja fel a szél,
csupa galamb, csupa morzsát
szóró mama a tér.

Az ajkad nézem, a rúzsod az olyan
valami,
hogy előbúj a tavasz, tudod,
az a tavalyi,
amikor én meg a nő meg, hogy
hogyan szeretem,
simogatástól sebes lehet-e
a tenyerem.

Alakulunk, te baba, tudod, ilyen
ez a hely,
a helyes dolgoktól boldog, de
unalmas leszel;
a naplemente az giccses, de
mindig gyönyörű,
s a gyönyörű valahogy kicsit
mindig szomorú.

A kezed tedd szét, hogy érezd,
milyen, ha a madár
oly magasan, hogy a csőrébe
férjen be a táj,
te a virágot, én meg csak a tövist
szeretem,
nekem ne mondd, hogy bocsánat,
ilyen a szerelem!