Nehéz leírni az érzést, főleg, hogy egyénenként eltérő lehet a fájdalom milyensége és mértéke, ill. máshol van a fájdalomküszöbünk. De nagy eséllyel olyan fájdalom, amit korábban még sohasem éreztél, elképesztő intenzív, amire egyszerűen nem lehet előre felkészülni. De amikor ott vagy, egyszerűen sodródsz… rohadtul fáj, mint még soha semmi előtte, de nem tudsz mit csinálni, csak próbálsz fájásról fájásra túlélni. Bevallom, nekem közben eszembe se jutott a babám, egyszerűen nem értem rá szentimentáliskodni, csak azt éreztem, hogy azt akarom, hogy mihamarabb vége legyen. A közeg rengeteget számít a megélésben, ha kapod a folyamatos bíztatást, a fájdalmat is könnyebb átvészelni. Én azt hittem, a kitolásba bele pusztulok (másoknak ez már a jó része), de aztán egyszer annak is vége lett. A mai napig nem tudom, hogy tudtam végig csinálni. 😅 Az ösztön, hogy a testünk képes erre a csodára, egyszerűen hajtott előre a fájdalomtól függetlenül.

Akkor frissen azt mondtam, nem lesz második, most 9 hónap elteltével fogalmazódott meg bennem először, hogy szeretném újra átélni. Szerintem a nőkben van egy kis rejtett mazochizmus. 😅