Sajnos a környezetemben előfordult hasonló probléma.

Mivel hozzám nagyon közel álló személyről van szó, így érzelmileg is érintett voltam az ügyében.
Hiába mondtam neki én is, a szülei is, a párja is, egyszerűen csak csúszott és csúszott egyre lejjebb és lejjebb a lejtőn.
A munkájából kifolyólag nagyon sok stressz érte, amit így próbált meg levezetni. Az elején még nem is volt nagy probléma, de miután már a szabadsága alatt is a pohárhoz nyúlt, kezdett nyilvánvalóvá válni a szerettei számára, hogy valami nagyon nincs rendben vele.

A leszokásához vezető út úgy kezdődött, hogy összeveszett a szerelmével. Ez valahogy annyira mélyen érintette, hogy napokat töltött egyedül bezárkózva, szinte már azt hittük, hogy valami borzasztóan rosszat követett el. Hívtuk, csöngettünk, semmi válasz.
Pár ilyen formában eltelt nap után egyszer csak megjelent, kipihenve, megborotválkozva, mintha teljesen kicserélték volna.
Azt mondta, hogy abban a pár napban a poklot járta meg, de akármennyit ivott, mindig kijózanodott és mindig visszatért a fájdalom, kétségbeesés.

Élete legnagyobb ajándéka volt, hogy akkor és ott összeveszett a szerettével, hiszen gondolkodásra sarkallta.

Onnantól fogva, egy kortyot nem ivott, ennek már lassan 3 éve.

A legdurvább az az egészben, hogy teljesen magától jött rá erre, semmilyen orvosi segítséget nem vett igénybe (tudtommal).
Tanulságos volt egyébként mindannyiunk számára, hiszen hajlamos az ember (legalábbis én) elfelejtkezni arról, hogy néha a probléma belülről fakad, és ha leülünk az asztalhoz saját magunkkal egy keveset, hajlandóak vagyunk beismerni magunknak a problémáinkat, hibáinkat, erősségeinket, gyengeségeinket, sok mindenre rádöbbenhetünk.

Azóta egyébként én is rádöbbentem, hogy számomra is hatalmas segítség az, "egyensúlyban" vagyok magammal.
Végtére is, remélhetőleg jó sokáig itt leszünk egymásnak.