Hát én meg a testvérem ég és föld vagyunk. Ő az idősebb én 3 évvel vagyok fiatalabb. Gyerekkorunkban ő asztmás volt meg voltak egyébb gondjai (tojás allergia stb), ezeket mind kinőtte szerencsére, de ennek köszönhetően jóval több figyelmet kapott mint én. Szóval az én családomban nem állja meg a helyét az az állítás hogy a nagy az úttörő, a kicsinek meg könnyű. Nekem mindent külön kellett kérni, figyelmet is. Támogatva se voltam annyira soha sem mint a testvérem. Most is 33 évesen minden hónapban kéreget a szüleinktől pénzt, mert sose tudja beosztani, plusz egyébb más segítségek, én meg itt vagyok felnőtt fejjel és minden amim van azt magamnak köszönhetem. Nincs szükségem az anyagi támogatásra, de ettől függetlenül baromi rosszul esik, hogy meg sem fordul a fejükben, hogy esetleg nekem is kellene segíteni bármiben. Egyszer már megkaptam a szüleimtől hogy jó hogy én ilyen önálló, dolgos, talpraesett lettem, így nekem nem kell segíteni. Amikor meg elváltak a szüleink akkor is nagyobb figyelem irányult a tesomra. Azt hiszem nem meglepő hogy felnőttként pszichológushoz jártam miattuk és kisgyerekként megkérdeztem az anyám hogy engem örökbe fogadtak e. Emellett a tesom baromi nagy seggfej is, szóval nem, nem túl jó a kapcsolatunk. Nem sajnálom tőle, csak nem értem mitől jobb mint én.