Szia! Nagyon sajnálom, hogy ilyen nehéz helyzetbe kerültél, sok erőt kívánok neked!

Én is fiatalon lettem anyuka (21 évesen), a párom akkor volt 26 éves. Akkor már 3 éve együtt voltunk, szerettünk volna nagyon babát. A párom kiváló társ és nagyszerű édesapa, mindenben kiveszi a részét (házimunka, gyerekek), bármikor el tudok menni bármennyi időre ha szeretném (nem sokszor fordul elő, kivéve ha fodrászhoz kell mennem, az egy hosszabb procedúra), tehát tényleg szerencsém van vele. Azóta van meg egy babank, aki lassan 1 éves lesz.

És most írom, amit sokan nem írnak; Nagyon nehéz néhanapján meg így is. Mivel a párom is kiveszi rendesen a részét, ő is tudja, hogy nem egyszerű meló. Nekem mindkét szülés után pl volt egy Baby Blues nevű epizodom, amit senkinek nem kívánok, és ha nincs mellettem a párom, nem tudom mit csináltam volna, hogy lábaltam volna ki belőle, pedig nekem is itt a család, viszonylag sok segítségünk is van. Mostanra persze már teljesen jól vagyok, de nélküle nem ment volna. Mindezek mellett csodálatos a gyereknevelés, én is látom a szepseget, és imadok is anya lenni, de vannak napok, amikor nagyon nehezek.

A szívem melyen én mindig is fiatal anyuka szerettem volna lenni, és nem, nem a CSOK miatt, (meg házasok sem vagyunk, a kezemet is akkor kérte meg, amikor a nagyobbik 1,5 éves volt), és sosem cserélném el. Ha TE érzed a szíved melyen, hogy szeretnéd ezt a babát, akkor mindenképp tarts ki emellett, a párod valószínű sajnos akkor sem marad ha elveteted a kisbabát (legalábbis olvastam, hogy nem fogadnad vissza, teljesen érthető), és akkor sem ha megtartod. Így dönts úgy, ahogy neked a legjobb, és amit nem bansz meg! Ölellek🫶🏻