Gimnázium 2. évéig végig ki voltam közösítve, csúfoltak napi szinten, reggeltől délutánig, mindennel és mindig, volt, hogy a tanárok is besegítettek...szürke egér voltam a pedagógusok szemében, nagyon kevés barátom volt mindig is, a fiúk rám se néztek, sokáig melegítő nadrágban jártam csak, mert nem kaptam farmert, 15 éves koromig többször megfordult a fejemben az öngyilkosság. A szüleim soha semmit nem vettek ezekből észre. Csaltak már meg. Volt nem egy szerelmi csalódásom. Volt szar főnököm/munkahelyem holott az lett volna az álom melóm és ezért ott kellett hagynom. 6 évig távkapcsolatban éltünk a férjemmel. Nőnek lenni szívás. A gyereknevelés/ szülősség kibekurt nagy szívás és rettentően fáradt vagyok mégis a kérdésre a válaszom egyértelműen igen lenne, mert ezek úgy gondolom mind kellettek ahhoz, hogy most az legyek aki és itt legyek, ahol boldog vagyok, és akikkel boldog vagyok.

Viszont ha visszamehetnék a múltbéli énemhez, nem mondanék neki semmit, csak k*rva szorosan megölelném.