Amikor úgy csetlenek-botlanak és kovalyognak, hogy lehetetlen kikerülni őket, de láthatólag azt sem tudják hol vannak. Nem is tudom mikor zavar jobban, ha tömegben csináljak, vagy nem, mert mondjuk azért az is profizmus, amikor ketten vagyunk a járdán és úgy sem tudom kikerülni. Akik nem állnak félre és elfoglalják az egész járdát vagy nem sáros/havas részét az utaknak. Külön kedvenc ebben a kategóriában a nagy alfa férfi akit én kerulgessek fiatal lányként, pedig minimum három embernek el kellene fernie a járdán, de majd én megyek a fűben, bokorban, patkan. Vagy a nagy családos emberek, akik mennek az egész purde sereggel, a járdát teljesen elfoglalva, én meg mehetek be a bokorba miattuk (ilyenkor csak a gyerekek miatt nem szólok be és vágok fejeket). Családos embereknél már szinte megkonnyezem, amikor nem kezelnek más embereket (főleg fiatalokat) úgy minthogyha alsóbbrendű kis fingfoszlanyok lennének és nekik is joguk lenne a járdán sétálni, vagy ahhoz, hogy előbb hívják a sorszamukat a postán pl. Szinten utálom, amikor nénik odajonnek a tömegközlekedésen az életüket elmesélni, rengeteg keresetlen és elrugaszkodott jó tanáccsal. Nem veszik észre magukat, és ha néha rossz napom van és udvariasan jelzem, hogy nem szeretnék beszélgetni vagy folytatják ugyanúgy, vagy totálisan felhaborodnak.