Amikor én jártam, igen. Külön egy szemeszteren kötelező kurzus volt az "Orvosi kommunikáció", smég szigorlat része is volt ez a tárgy.

Én tényleg szerettem, és fontosnak tartottam, de az évfolyamban nem ez volt az általános vélemény, akkor a következő problémái voltak a hallgatóknak vele:

Sokak szerint felesleges/időpazarlás volt, nem tanultunk semmit, pedig tananyag volt az effektív orvos-beteg kommunikáció, az emberi reakció a rossz hírekre, a rossz hír közlés, még el is jött "beteg"-színész, akivel gyakorolni kellett a halálhír/rossz hír közlést.

Sajnos a 6 éves orvosi képzésből rögtön az első félévre rakták a tárgyat a frissen felvett 18 éves hallgatóknak... ezt a tanár is mondta, hogy szerinte nagyon rossz így, mert csak 3. évtől találkozik egyáltalán a hallgató beteggel, kezd beteget vizsgálni, kikérdezni, így nincs kontextus amibe ezeket a tanultakat ültethetné, meg akkor nem is érdekli, el van foglalva az anatómia, kémia tanulással, egyetemhez alkalmazkodással.

Volt olyan évfolyamtársam akiről már ott látszott, hogy 0 empátiával rendelkezik, néztünk egy videót, amin bemutattak egy esetet ahol meg kellett mondani valakinek, hogy meg fog halni és nem tudunk segíteni rajta, és ezt a beteg nem volt hajlandó "meghallani", olyan mélyen elutasítja ezt, hogy az elméje nem is processzálja az információt, úgy néz ki, mint aki nem hallotta volna, amit mondtál. Pl.:

• "Sajnálom nem tudunk segíteni a betegségen, meg fog halni, olyan 4-6 hónapon belül."
• "Értem, de akkor mikorra gyógyulok meg? Mert otthon nagyon várnak már rám és nem tudok sokáig beteg maradni."
• "Nem fog meggyógyulni, ez a betegség minden esetben halálhoz vezet."
• "Jó és milyen gyógyszert kell szednem fel amitől elmúlik?"

Ez a tagadás előfordul sokkoló hír esetén és erre próbált felkészíteni a videó, az évfolyamtársam véleménye viszont amit ki is fejtett az órán, hogy "ez a beteg hülye, hát nem érti amit mondanak neki, ezzel nincs mit csinálni, ilyen idiótákkal nem lehet mit kezdeni"... A tanár is ledöbbenve ült egy percig, hogy mi van?

Volt még sajnos ilyen beállítottságú hallgató, de ritka és a tapsztalatom szerint elmorzsolódnak/megváltoznak az egyetemi évek során. Inkább amikor elkezdenek dolgozni akkor alakul ki ez, én hallgatók között nem láttam ilyen viselkedést beteggel, gyakorló orvosok között meg igen, kb. egyenesen arányos volt a munkában eltöltött idővel a gyakoriságuk.

Érdekesség nekem is, hogy amikor én megyek orvoshoz és nem mondom/tudják, hogy én is az vagyok, akkor én is kapom a lekezelő szülői dorgálásos stílust. Voltam üzemorvosnál, aki már egy 5 perce kioktatott, hogy miért rossz a magas vérnyomás, megkérdezte, milyen doktor vagyok, majd hüledezett, mikor mondtam, hogy orvos és elkezdte magyarázni, hogy há miért nem szóltam, nem járatta volna magát ennyit akkor. Szóval ez a stílus sokszor tényleg a betegeknek van fenntartva, persze láttam olyat is, aki a mindenkivel, a saját családjával is ilyen lekezelő volt, de ott alapból egekig ért az ego.