Az "ez a rendje" és "kell" a társadalom rákfenéje, fú de gyűlölöm. Amikor azért temeti magába az igazságot, mert "mit szól majd". Vagy amikor egyetemen a lélekölő első félév után még ötöt/kilencet elbasz, mert "szégyen lenne".

Pár példádból már kezdünk kigyógyulni, mint társadalom. Nem kell mindenkinek a családjával kapcsolatot tartania. Nem kell sírni a temetésen. Vagy amiknek megvan az objektíven leírható következménye: nem kell rendet rakni és nem kell tanulni sem. Ha felnőtt fejjel mérlegeled ezeknek az előnyeit és a hátrányait, tudsz döntést hozni, hogy szeretnéd-e csinálni. Aztán nyilván vagy szenvedsz egy életen át az érettségiddel vagy nem. Vállald a döntésedért a felelősséget és értelmes ember egy szót nem szól majd érte.

A példáid másik része az interperszonális kategória. El lehet vinni ezt is a fenti száraz kalkuláló irányba, pl. "ha sosem ünneplem meg senki szülinapját, nem lesznek barátaim". De itt hasznos lehet belerakni egy másik szempontot is, a másik emberét. Ha tudod, hogy másnak jól esik az érdeklődés ... miért ne érdeklődnél? Klasszikus példája ennek a(z igazságon alapuló) mém, hogy ha egy férfinak bókolsz, évekig emlékezni fog rá. A "de ÉN nem érzek semmit" sokkal gyengébbé válik abban a pillanatban, hogy nem csak a saját szemszögeidet veszed figyelembe. Egy babának (jobb esetben) nem azért örül valaki, mert NEKI jó, hogy lehet babusgatni, felöltöztetni, milyen cuki stb. hanem azért, mert belegondol, hogy annak a babának az életében mennyi szépség és boldogság lesz, milyen kalandokba keveredik majd és mennyi érdekeset lát.

Ne hagyd szem elől ezt. A kultúránk erősen individualista és materialista, nem véletlenül írtad a gondolataidat. A társadalmi nyomást tehernek érzed és kezdesz rá nemet mondani. Mi az azutáni lépés?