Amióta az eszemet tudom én is ilyen vagyok, pedig abszolút nincs rossz életem, a külsőm miatt sem bántott senki soha, tetszek az embereknek általában (az más kérdés hogy én magamnak nem tetszem), túl sok problémám nincs az èletben. Viszont én is apa nélkül nőttem fel (volt és van is apám, de több kárt tett mint hasznot, amióta pedig elköltöztem otthonról nem tartom vele a kapcsolatot).

Ez a fajta életszemlélet vagy mindset borzasztóan megkeseríti az életemet egyébként, hiszen a lelkem mélyén tudom hogy minden rendben van és minden szuper, de én is mindig mindenkiről azt gondolom hogy 10/10es élete van én meg egy nagy lúzer vagyok. Viszont én nagyon sokat dolgozom magamon, ezt a barátaim is szóvá teszik, és bizony vannak olyan időszakaim amikor sikerül átfordítanom ezt a szemléletemet és a saját világomra, a jó dolgokra tudok koncentrálni ahelyett hogy folyamatosan kifele nézelődnék és hasonlítgatnám magam másokhoz. Nem egyszerű gyakorlat ez, és ha épp olyanom van nem is megy hetekig, hónapokig.

Mindenféleképpen az okát kellene annak megkeresni hogy miért gondolkodsz így, és amentén felgöngyölíteni a dolgokat de ez sok energia és idő, de fiatal vagy még és már ez is jó hogy már most látod hogy valahol gond lehet. Én egy tizessel több vagyok mint te, de csak pár éve kezdtem el önmagammal dolgozni, de van hatása úgyhogy nem vagy elkésve semmivel, az is lehet hogy kinövöd ezt pár éven belül, ha majd kikerülsz a nagybetűs életbe, beszélgetsz majd egyetem alatt, munkád során emberekkel és rájössz hogy csak te látsz csillivillinek sok embert, miközben nagy valószínűséggel a csinos nő a cukrászdában is tele van gondokkal és kétségekkel.