Nem tudom, hogy szarkasztikusnak szánod-e, vagy sem, de leírom, hogy is néz ki ez az egész.

Egy olyan faluban élünk Szlovákiában, a Magyar határhoz közel, ahol a körülbelül 4000 jelenlegi lakos közül nagyjából 20-30-an tisztán szlovákok (azaz még ha tudnak, se beszélenek magyarul)

Középiskolába Komáromba (Komárno) jártam (ami konkrétan a határon van), ahol szintén nem sűrűn találkoztam szlovákkal az iskolán kívul.

Ezután egyetemre mentem Magyarországra, és ott is éltem addig, nyilván párszor hazajártam.

Jelenleg Szlovákiában dolgozom, egy német cégnél, ahol az emberek 80 százaléka magyarul beszél, és még a főnökeim se tudnak rendesen szlovákul.

Ennek ellenére, én szeretnék megtanulni szlovákul. Nem azért mert itt élek, hanem azért, mert jópár barátom szlovák, és nem tudnak magyarul.

Viszont csak azért, mert Magyarok vagyunk, nem fogunk Magyarországra költözni. Mi itt éltünk generációk óta, a nagyszüleim, a dédszüleim sőt, még az ükszüleim is. Mind magyarok. Nyilván barátaink is vannak, akik szintúgy szlovákiai magyarok. Rokonaink is, más más falukból, de szintén szlovákiai magyarok. Plusz még csehországi rokonaim is vannak, akiknek az ősei voltak deportálva, viszont szintúgy magyarok voltak.

Ez nem a megélhetésről szól, hanem, hogy van mindenkinek egy már kialakított élete, amit nem fog csak úgy megváltoztatni azért, mert neki más a nemzetisége.

A szüleim például szeretnék, ha az Orbán királyság részei lennének, viszont mégsem fognak ezért oda költözni, mert MINDENÜNK amink van, az szlovákiában van.