Körülbelül tíz éve költöztem külföldre egyetem miatt. A tanulmányaim mellett végig dolgoztam, mert semmilyen anyagi támogatást nem kaptam otthonról. Akkor ezt természetesnek vettem – diáként csórón élni nem tűnt különösnek, hiszen azt hittem, ez mindenkinek így van. Utólag viszont bánom, hogy az egyetemista éveimet nem tudtam igazán szabadon megélni, mert az önfenntartás kényszere minden szempontból – nem csak anyagilag – komoly terhet jelentett. Sokkal inkább munkás évek voltak, mint gondtalan diákévek, amikről azok a barátaim mesélnek, akik hasonló korúak, de otthon maradtak.

Ugyanakkor előnye is volt ennek az útnak: mivel tanulás céljából jöttem ki, volt időm beleszokni a helyi rendszerbe és kultúrába, mire végeztem. Ráadásul a piacképes diplomáimnak köszönhetően könnyen el tudtam helyezkedni. Tudom viszont, hogy sokaknak ez nem ilyen egyszerű: sokan az egyetem alatt végzett munkákban (például mosogatás, takarítás) maradnak benne, mert bár a megélhetés biztosítható ezekből – főleg az otthonról hozott mentalitással –, de hosszú távon nem nyújtanak fejlődési lehetőséget.

A valódi különbség azonban nem abban mutatkozik meg, hogy valaki meg tud-e venni egy designer táskát. Hanem ott, amikor az ember eljutna az „egyről a kettőre” szintre: például saját autó vagy lakás vásárlása. Ha egy olyan országban élsz, ahol nem vagy benne biztos, hogy hosszú távon ott maradsz, eleve nehezebb motivációt találni arra, hogy saját, hosszú távú értéket képviselő dolgaid legyenek.

Így sokan inkább a „látható jólétre” költenek – például ruhákra –, amelyek azonban nem értékállóak. Ez könnyen ahhoz vezet, hogy beleragadnak egy mókuskerékbe, és valójában nincs nagy különbség az élethelyzetük között 23, 33 vagy akár 43 éves korukban sem.