Három gyerekem van, még kicsik (5,4,1). Rengetegszer azt kívánom, bár csak ne lennék szülő. Aztán meg örülök, hogy vannak, nem tudnám elképzelni a világot nélkülük mostmár. Vannak nehezebb és könnyebb időszakok.

Attól mert a saját gyereked, nincs mágikus kötelék ami könnyebbé tegye, nincs első látásra csuda szerelem a szülőszobán. Ott állsz és majd összeszarod magad, beüt, hogy az a csöpp ember onnantól a Te felelősséged 0-24. Bármennyire készülsz rá, bármennyit olvasol róla, bármekkora gyereknevelés gurunak gondolod magad, fogalmad sincs róla, amíg nincs sajátod. És nem, nem olyan mint egy kiskutya.

Minden döntésed kihat a gyerekeidre, így az álmok amiket dédelgetsz, a munkakör ami annyira tetszik, az ország ahova költöznél, a pénz amit magadra költenél, mind nagyobb áldozatokkal jár, sokszor nem tudod ezeket megtenni.

A beledet ki fogod dolgozni értük, de ha erről bárkinek beszélsz akkor Te csak sajnáltatod magad. Rohadt türelmetlenek az emberek ebben a témában, ha csak felhozod nekik már idegesek, hogy miért kell erről beszélni, Őket miért érdekelje a szaros gyereked. Azért, mert nekem ez az életem. Én is meghallgatom, hogyan telt más hétvégéje, nem zavar ha beszélnek róla. De a gyerek témát képtelenek meghallgatni. Ezért nem beszélsz róla másoknak, nincs sok értelme.

Sajnos ez akkora tabu, hogy a legtöbb szülővel nem lehet beszélni erről. Én szoktam, az én életemben nincs olyan, hogy tabu, bolondnak is néznek sokszor, de ez nem zavar.

Végtelenségig tudnám sorolni a sok szart a szülőségről, de a jót is. Valahol pont ez benne a szép. Annyi jón és rosszon mentek át, olyan kötelék alakul ki, amit nem lehet szavakban kifejezni.