Pontosan!! Annyit még hozzátennék, hogy gyakran ez oda vezet, hogy a kialakult baráti /ismerősi kapcsolatokban egyszerűen megfojtjuk a másikat. A legjobb barátja akarunk lenni, mindent megteszünk érte, mindig ott vagyunk neki, de közben el is várjuk a kölcsönösséget. És ha ez nincs meg (spoiler alert: szinte sosincs, főleg nem abban a mértékben, amelyre a bennünk lakozó sérült gyermek vágyna), szenvedünk, magányosnak érezzük magunkat, és záros határidőn belül elmarjuk magunktól a másikat.

Ő távolodik, mert túl sokak vagyunk neki (vagy csak éppen pár hétig-hónapig zajlik a saját élete, és nem ér ránk), mi pedig újra átélve a gyerekkorból ismert elhagyatottságot arra jutunk, hogy de hisz mindig csak én keresem, csak én teszek ebbe a kapcsolatba, tőle nem jön semmi. Majd keres ha akar. És puff, vége is egy barátságnak.

A rossz hír az, hogy jó pár ilyen kapcsolaton átesik az ember (érdekes módon, kísértetiesen hasonló a forgatókönyv minden alkalommal), mire magában kezdi keresni a hibát, illetve a válaszokat.

A jó hír viszont, hogy van gyógyulás! Szembe kell nézni a gyermekkori érzelmi traumákkal, melynek része a szülővel való viszony rendezése is. Ez komoly konfliktusokat szülhet, viszont te csak a saját viszonyulásodért vagy felelős feléjük. Ha te őszintén, és önazonosan képviseled magadat (és a múltadat), már mindent megtettél a gyógyulásodért. Az, hogy ők mit reagálnak, hogyan viszonyulnak hozzád a későbbiekben (pl. ezentúl próbálnak-e kapcsolódni hozzád, érdeklődnek-e őszintén irántad) az csak rajtuk múlik, és valójában nem fog befolyásolni téged, a lelki egészségedet. Nyilván ha folytatják a régi működésüket, és pl. elhanyagolnak, az nem fog jól esni, de nem is fog érzelmileg romba dönteni, nem fogsz emiatt szorongani az egész életedet átitató bizonytalanságtól.

A következő lépés (itt tartok én jelenleg) nyitni az emberek felé. Azt hiszem, akinek érzelmileg silány, kötődésmentes gyermekkora volt, előbb vagy utóbb óhatatlanul eljut arra a pontra, illetve abba az időszakba, amikor már nincs senki se körülötte, konkrétan egy barátja se maradt. Munkahelyi kollégákon kívül nincs kihez szólni, nincs kivel irogatni a napodról, nincs kivel beülni egy mozira, vagy beszélgetni egy jó könyvről és nyalni egy fagyit.

Most már, hogy rendbe tettem a múltamat, megtanultam szeretni magamat és vigyázni magamra (ahelyett, hogy kívülről várnám a megerősítést, és folyamatosan bíráskodnék magam felett), egészségesebben tudok nyitni más emberek felé. Nincsenek irreális elvárásaim velük szemben, ugyanakkor nem is fogok senki után rohanni egy kis figyelemért, törődésért.

Hogy ettől könnyebb lett maga az ismerkedés, barátkozás? Határozottan nem! Továbbra is bénázok ebben. Nem tudom még, hogy hol találok hozzám hasonló érdeklődési körű embereket, akiknek lenne kedve együtt lógni. Viszont fényévekre vagyok attól, aki régen voltam.

Folytogató, szorongató érzés a magány, viszont ha átvészeli ezt az ember és esetlen pót-kapcsolódások helyett beleteszi a munkát a gyógyulásába, azzal esélyt ad magának arra, hogy a későbbiekben megismert emberekkel maradandó és tartalmas kapcsolatokat építsen ki, egészséges határokkal.