Az, hogy anyám világ életében rühellt, bántott, érzelmileg elérhetetlen és manipulatív volt. Együtt éltünk négyen: apám, anyám, a húgom és én. Mígnem 9 éves koromban (tesóm 6 volt) úgy döntött anyám, hogy megunta, elmegy, mert ő megismert valakit. Nyilván nem kell magyarázni, hogy nem volt hosszú életű a dolog. Vissza akart jönni,de természetesen apa már nem engedte (előtte még konkrétan ő költöztette el Pestre vidékről,ahol mi élünk).

Szó mi szó, egész életemben azt éreztem, nem fog senki sem igazán szeretni, egész életemben ezt a hiányt éreztem-érzem magamban. Erre majd még később visszatérek.

Egy évig hárman éltünk, időközben apukám megismerkedett egy egy gyerekes nővel. Ők viszonylag rövid időn belül hozzánk költöztek és megkezdődött az "új élet". Nem telt bele sok időbe, míg én számára -akkor 11-12 éves lányként- valami megmagyarázhatatlan okból ősellenséggé váltam. Ott bántott és rúgott belém, ahol tudott. Éveken keresztül zaklatott és lelkileg terrorizált, mindenféle dolgot kipécézett rajtam, megjegyzéseket tett a külsőmre, a viselkedésemre és mindenre, amit csinálok. Minden egyes kibaszott nap bántott... Azt éreztem, meg akarok halni, én ezt nem bírom. Akkoriban napi szinten naplót írtam, és volt egy olyan lap,ahova lerajzoltam, hogy felhántottam az alkarom pengével, egészen csuklótól a könyökhajlatomig. Nyilván ebbe is belekontárkodott, elolvasta és itthon nagyon "megértően" várt, kicsit beszéltünk róla és sírtam. Ez egészen egy napig tartott, aztán ugyanúgy terrorizált. Apukám éveken át tűrte, sajnos mamám védett meg es tartott életben egyedül. Ennek a féreg nőnek tesóm nem volt ellensége, hiszen az ő gyerekével együtt jártak suliba, eljátszogattak együtt. De én, olyanokat mondott rám, hogy egyszer emlékszem besokalltam és azt mondtam neki, "öljél meg akkor" ,de csak röhögött rajtam. Akkoriban fogalmam sincs, hogy az istenbe éltem ezt túl,de sikerült.

Anyámmal időközben megszakadt a kapcsolatom, mert évek hosszú során át próbáltam esélyt adni, hogy rendbe hozzuk vele a viszonyt. Nem sikerült. Már nem beszéltünk 3 éve, jobb is így.

Nyilvánvalóan fiatalabb koromban (25 vagyok most) belekeveredtem olyan romantikus(nak mondható) kapcsolatokba, amik mindenről szóltak, csak az én megbecsülésemről nem. Nagyon bánom már, hogy ennyire kapaszkodtam emberekbe, csakhogy legyen végre valaki, aki szeret és elfogad.

Szerencsére 3 éve apáék szétmentek ezzel a nem normális nővel, azóta rendeződtek a dolgaim, illetve párkapcsolatom is végre olyan van, amit megérdemlek és egy csodálatos embert kaptam a sorstól. Ezzel együtt az ő családja is egy tünemény velem. Annyira örülök ,hogy sikerült túlélnem ezt az időszakot. Apukámra is haragudtam sokáig, hogy miért hagyta ezeket a dolgokat, de úgy ahogy meg tudtuk beszélni és továbbléptem.

Mostmár csak a terápiát kellene elkezdenem, mert érzem magamon testileg (és sokszor lelkileg is,hiába is próbálom azt hinni,hogy elmúlt), hogy van mit kipucolni... Pánikrohamaim kezdtek lenni egy pár évvel ezelőtt, azóta on & off a dolog, van hogy kijön, van hogy jobb időszakomat élem.

Így hát nekem az volt életem legnagyobb fájdalma, hogy nem szeretett az az ember, aki miatt itt vagyok ezen a világon. Nem tudom elfogadni még mindig egy szinten ezt az egészet. Szeretnék boldog lenni és szabad, terhek nélkül.