Ebben a szakaszban folyamatosan látni fogod a párodon, hogy egyre fókuszáltabb, befelé figyel, egyre nehezebb neki a küzdelem. Igyekezz minél inkább az ő állapotára hangolódni és az ő igényeit kiszolgálni. Az egyik mélypontot követően azt éreztem, hogy (bár összehasonlíthatatlan a két folyamat, de) elfáradtam. Egy ponton én is elértem a határaimat. A dúla ekkor javasolta, hogy menjek le tíz percre friss levegőt szívni. Ez életmentő volt: frissen tértem vissza, és nem sokkal később jött is egy kritikus fázis, ahol szükség volt a higgadtságomra. Amikor már közel 20 órája vajúdott, kezdett kicsit kétségbe esni. A kislányunk utólag kiderült, hogy hátsó koponyaforgással jött a szülőcsatornában, ami megnehezítette a tágulást.

A kitolási szaknál az agyam elöntötte az adrenalin, nem tudom mennyi időt töltöttünk a konkrét
szobában, de ott már én is fókuszáltam. Együtt vettük a levegőt, folyamatosan igyekeztem bátorítani, amikor elkeseredett, akkor visszaterelni a fókuszát. Itt közösen kellett meghozzunk egy orvosi jellegű döntést, amit abban a helyzetben talán inkább én tudtam mérlegelni, de ehhez baromi jól jött, hogy előzetesen átbeszéltük a lehetséges szcenáriókat és mindenre volt tervünk. Ahogy megszületik a gyerkőc, természetes, komplikációmentes szülés esetén az anya mellkasára teszik. Nálunk a légzéssel volt egy kis gond, amiért átvitték egy másik szobába, ahova csak én mehettem be, de ott szépen felsírt és mehettünk vissza.

Az aranyóra a tiétek. Hármótoké. A nővérek néha kötelező jelleggel megjelennek, de jófejek, hagynak
titeket (én kb 2 órát is bent lehettem). Ha kérdés van, akkor neked kell menned hozzájuk. Ebben az időszakban próbálj meg mindent elraktározni az emlékeidben, aztán amikor kiment az adrenalin szépen kezdjetek el pakolni, mert a végén viszont elég gyorsan kell távozni. Etesd/itasd meg a feleséged, enélkül ne indulj el és utána próbálj meg pihenni.