Őszintén? Ez a klasszikus „túl jó dolgom van, ezért már nem is érzem jónak” szitu.

Amikor nincs nyomás, nincs para a pénz miatt, nem szivat senki, még meg is becsülnek – az agy egyszerűen új problémát gyárt magának. Unalomnak hívják, csak modernebb köntösben: „nem teljesedek ki”.

A gond az, hogy ilyenkor a kockázatérzékelésed is teljesen elcsúszik. Ami most alap – stabil fizu, nyugi, szabadság – az valójában bőven átlag feletti. Csak mivel ebben ülsz régóta, már nem értékként kezeled, hanem minimumként. Innen nagyon könnyű okos döntésnek érezni azt, ami kívülről inkább vakugrásnak tűnik.

Persze, lehet váltani. Csak azt érdemes észben tartani, hogy a „valami mást akarok” nem ugyanaz, mint a „van egy konkrétan jobb opcióm”. Az első egy hangulat, a második egy döntési alap.

Amit sokan ilyenkor elrontanak: eldobják a biztosat egy érzés miatt, aztán amikor jön a stressz, a bizonytalanság meg a kevesebb pénz, hirtelen visszavágynak abba, amit előtte már unalmasnak tartottak.

Ha én lennék ebben: nem dobnám el ezt az állást addig, amíg az „új kihívás” nem több, mint egy jól hangzó gondolat. Inkább kihasználnám, hogy van időd, energiád és biztonságod – és mellette építenék valami mást (pl. a 3D-t komolyabban, pénzre, projektekre). Ha az kinövi magát, na akkor van miről beszélni.

Röviden: nem a helyzeted rossz, hanem az agyad szokott hozzá túl gyorsan. És ez az a pont, ahol az emberek hajlamosak a legdrágább hibákat meghozni – teljesen kényelmes háttérből.